Mindenféle panasz volt már a Microsoft Xbox Live-os fizetési pontrendszer ellen, ám valaki csak most vette a bátorságot, hogy ezért beperelje a vállalatot. Játszani mindenki szeret, némely halovány tartalomért fizetni már nem nagyon. Hiába nem váltja be a hozzá fűzött reményeket egynémely előre beharangozott DLC, ha már kipengetted érte a 800 pontot, és nem tetszik, akkor már mindegy.

A Pennsylvania-i Horshamban élő Samuel Lassoff konzultált ügyvédjével, majd panaszt nyújtott be a Microsoft ellen, előtte a pontokat a feltöltőkártyán, hogy mindenféle debil témákra, játékkiegészítésekre, csak nem látja, hogy kellően kidolgozott lenne a rendszer, ami megtévesztheti a felhasználókat. Kapott egy visszajelzést, hogy a pontok levonódtak, de sajnos nem tudja teljesen letölteni, és az agyafúrt visszakereső rendszer hiányosságai miatt mégis játék nélkül maradt. Lassoff azt állítja, hogy a  csalárd rendszer igazságtalanul gazdagszik meg a mit sem sejtők kárára. Hogy mi lesz ennek a vége? Vélhetőleg semmi, talán visszakapja a csóka a pontjait, s valamikor talán megtalálja majd a HDD-n a letöltött tartalmat.

Az Xbox Live megállíthatatlanul növekszik, ezért könnyen lehet, hogy ez a közvetlen vásárlási rendszer, fotelből intézhető tranzakcióinak hála mégis sikeres, ugyan jótállási jogainkat nemigen tudjuk érvényesíteni, netán túl hülyére pingáltuk avatárunkat a fizetős gúnyákból, mindegy, máskor jobban odafigyelünk arra, hogy milyen marhaságokért fizetünk. Felkapni a vizet meg nem tanácsos, ezeknek olyan spion ügyvédei vannak, hogy ihaj!

Hát nem aranyosak? Legszívesebben belecsípnék óvatosan a kis pofikájukba. Mi persze csak már akkor ismerkedünk meg velük, mikor emelet magasra híznak a tápláló, hétcsöcsből szopott, démoni anyatejtől, tűzet dobálnak, meg kettészakítanak, ha a shotid nincs beélesítve, impek, meg hell knight-ok, nincs idő a boldog gyerekkorról való elmélkedésre. Szerencsére előkerült az id software klasszikus ellenfeleinek boldog gyerekképei, egyenesen a nagyi pénztárcájából.

Egyszerűen nem csípik egymást. De nem tudom sajnálni ennek kárvallottjait, mivel én is beletartozom és az önsajnálattal ugye nem megyek semmire. Szóval kinn van a Bioware korszakalkotó, űr-RPG-je, a Mass Effect 2, amiben több az agyatlan lövöldözés, mint egy átlag shooterben, s ha valakinek még hagyományos SD tévéje van az igencsak rosszul jár, mivel a szövegek ilyen esetben olyan olvashatatlanul aprók, hogy csak igen közelről hunyorítva, vagy úgy se tudjuk kisilabizálni, hogy mit a fenét kéne mondani a kis hölgyikének, hogy megfektessük, ha már hallás alapján béna az angol. Igen, a magyar gémerek hoznak kompromisszumot, mivel nekem is elkélne már egy LCD tévé, ha már ezen masinák a kutyamindenért, de ezekre vannak optimalizálva. Egyébként meg nem csak a ME2 a ilyen, átlagba minden harmadik játékomat fél méterről tolom, s egészen megbarátkoztam ezzel.

Amíg nincs másik alternatíva, addig marad a hunyorgás, egyébként a Bioware nagyívben leszarja az SD tévéseket, mivel nem vagy 106 centis nyugati tévétulaj, kik el vannak eresztve, mert jól el tudják tölteni az időt zabálással és faszdörgöléssel az irodákban, így van belőle lé szórakoztatóelektronikára. Szóval olyan kicsi a piaci szegmens, kik még SD tévével Xboxoznak, hogy nem éri meg az Update. Vagy olyan nagy kérés a betűméret egyedi növelése? Túlmutat a design-on vagy mi? Nem tudom mennyien vagyunk hasonló helyzetben, mert bár hiába spórolok mint állat, még várat magára a lapostévé, meg sokminden más is, de biztosra veszem, hogy főleg ebben kelet európai térségben elég sokan.

Miért félünk annyira az űrtől? Azért, mert végtelen és nem vagyunk képesek a teljes dominanciánk fenntartására, mi fajunkat jellemzi. Az első Dead Space-ben a bezártságérzet megteremtése furcsa kontrasztban áll a "halott űr" definíciójával, mégis a Visceal Games képes még a plazmavágó-specialista technikus Isaac Clarke-ból is hőst kreálni, kiknek szavát, immár emberek hada követi. Egy távol első mesterséges város lebeg az egyik nagybolygónk holdján, a Marker obeliszk megint felüti magát, három évvel később. Az új gúnyánk talpán már rakétahajtás gondoskodik arról, hogy zéró gravitáció mellett is araszolni tudjunk. A nekromorfok tudnának mesélni. Előzetes.

Az első Dead Space tökéletes példa volt arra, hogy egy kicsit görnyedt hátú technikus kollega miként lehet az űrben magányosan keringő Ishimura fedélzetén mindenre elszánt nekromorf-gyilkoló. Aki nem ijedt meg még attól sem, hogy netán fogytán a lőszere, és minden sarok mögött fékevesztett lények hada ugrik a nyakába, dacára annak, hogy voltaképpen az igazi mészárlás után vette fel a fonalat.

FOLYTATÁS>>

Nem is az innováció végett került ez most posztolásra, hiszen legyen akár egy túlméretezett párna, bármelyikre lehet jónőt vasalni, a japán Acquire azonban mégis így promótálja PSP-s akciójátékukat, a Gladiator Begins-t. Nem is akárhogyan! Ehhez a tollal bélelt, pamut szövetborítású párnához egyszerűen jó hozzábújni. Pláne, ha éjszaka egy szemrevaló gladiátorkisasszony, Chitashichina bájaira csorgathatod a nyáladat. Könnyű belátni, a csajon vajmi kevés a páncélzat, csupán a kobakját védi egy sisak, fegyverei a kerekded dudák, melyekkel bármikor ledöntheti a lábáról a rivális harcos rabszolgát. Aztán lehet neki felfelé mutató hüvelykujjat mutatni.

Versenyt is hirdetnek a japán fejlesztők, ami két állomásból áll majd Akihabarában és a Brodway Nakano kávézóban még e hónapban, ha a résztvevők a párnát nem is, egy fotót a hölgyike bájairól mindenképpen megkapnak majd. Sőt a fődíj sem lesz ez, azt csak egy exklúzíve armor lesz a szerencsésnek DLC-ben. Meg megvásárolni sem lehet, pedig olyan jó lenne hozzásimulni és a lábunk közé venni, a fantáziadús álom garantált is. Az ölelés-párna egyik oldalán páncélban pózol a kicsike, míg a mások oldalán már anélkül, vigyázzunk nehogy az éjszaka folyamán cerkánkkal lyukat üssünk az oldalán:

Most már senki nem mondhatja azt, hogy pillanatnyi felindulásból elkövetett, feltűnési viszketegség okán nyitottam meg, mához napra pontosan két éve első és egyetlen blogomat. Az első primszám jelzi, meg az a 760 bejegyzés foganatosítása, hogy nem unatkoztam ennyi idő alatt. Kezdetben csak annyi elképzelésem volt róla, hogy aktuális játékcímek meg filmek gyűjteménye, pihent agymenéseim játszótere, de szép lassan kifejlődött egy egyedi arculata is talán. Nem szántam hírblognak, hogy  majd minden egyes új trailert kipakolok, nem, sokkal inkább a dolgok mögé látó érdekességek, némileg komolytalan formában, máshol nem is nagyon olvasható elmeromboló történések posztba öntése hárult rám.

Naná, hogy átalakultam, több ízben is. Kezdetben még az ebet a karóhoz kötő PC-sként, majd beléptem a konzolgenerációba a 360-ommal, most meg  úton a következő ágyú a PS3 is, nem hittem volna, na. Ha akár csak tavaly óta nézzük, ennek nyomán nem volt elég egy egyszerű Game kategória az idetartozó teszteknek, esettanulmányoknak, lássuk be, némileg pontosítani kellett, hogy mi is tartozik ide, mert átnyálazni többszáz bejegyzést, azt egyik olvasótól sem várhatom el. Így érkezett meg a bulwar szekció, mely akár bármelyik pletykalap szalagcímére is kerülhető szánalmas, túllihegett történéseit taglalja. Vagy a So Sexy, hiszen nagy tisztelője vagyon a női nemnek, s ha már a gaminggel valamilyen pikáns, provokatív, testi szenvedélyektől átitatott párhuzam vonható, na azok kerülnek ide. Komolyabb cikkeimet sem ömlesztem már össze botor módon, az előzetesek és tesztek is megkapták saját maguk kategóriáját. Ha már teljes átláthatóságot nem is, de némi iránymutatást sikerült véghezvinnem. Talán anno jobban át kellett volna gondolnom, hogy mi is lesz a téma? Nem hinném, hiszen a mostani arculatról és tartalomról fingom nem lett volna, ahogyan a harmadik évfordulón sem lesz.

Fejlődtem én is, próbáltam jó pofát vágni kedvenc hobbimhoz, amikor bizony elég komoly nehézségekkel kellett szembenéznem a privát élet vérzivataros tengerén. Anyagi megkötések, agyromboló civil meló, váratlan események, sírások párommal egymás vállain, ez a blog viszont maradt egy titkos sziget, ahol végre magam lehetek, talán túl gyerekes elfoglaltság, lehet, a tartalomgyártás a szenvedélyem, az újságírás az elhivatottságom, még ha távol is áll ettől a definíciótól. Tartsatok velem továbbra is, amúgy egyúttal jöhetnek kommentbe az észrevételek, kívánalmak is. Most még meghallgatom. :D

Az egész hack'n slash arra épül, hogy a pokol tornácán átlavírozva, megbocsáthatatlan bűnökkel a háta mögött azért gyilkol le Danténk elkárhozott lelkeket, meg faramuci démonokat, mert teljesen bezsongott rég látott múzsája, Beatrice melleitől. A Viscreal Games pokoljárása nem több mint egy ritka példa a hírhedt irodalmi mű sajátos értelmezése, testnedvekkel és a feszület hatalmáról. Az alsó túlvilág nem éppen szeretetteljes hely, Dante mégis ide jut, mikor körültivornyázta a Keresztes Hadjáratok idején a Közel-Keletet, ártatlan gyermekeket és nőket koncolt fel, fájdalmát a saját mellkasába hasított kereszttel nyomatékosította. Hazatért, ám újongó tömeg helyett csak felkoncolt háziak, meg nője teteme fogadja, bekopogtat a halál is, akit egy fél perces csatában le is verünk, megszabadítjuk kaszájától is. Szegény Beatrice nem nyugodhat, őnző elvárásokat táplál: szerelmének meg kell szabadítania a kopaszra borotvált Lucifertől. Alászállunk hát a szenvedő hitványok alvilágába, a Pokol kapuját egy behemót szörnyeteget meglovagolva törjük át, onnan már nincs menekvés, meglepően tömény élmény a Pokol köreit megtisztítani, szembenézve önön hibáival, némileg gyengébb formában, mint a hasonszőrű klasszikusok esetében. Mikor jönnek a döntések, meg a durvább történeti csavarok, az ingame átvezetők és vérbő CG filmek keverednek egymással, magunk is nagy levegőt veszünk és csapkodunk és csapkodunk.

Törünk folyamatosan előre, mezítelen nők és férfiak lelkei szállingóznak a mélybe, folyamatos a jajveszékelés és a ordítás, hatásos zenei betétekkel, az erőszak tombol, a kínzások folyamatosak, a Pokol is szélsőséges, ahogy a bűnök és az értük járó büntetés is, némelyek mi ránk várnak, mások bebörtönözve várják időtlen időkig a soha el nem jövő megváltást. Máskor meg emberi nemi szervekből kreált, távolsági támadással operáló szörnyekből már nekünk is sok lehet, hiába volt a Doom 3-ban is benne ez a hely, a katolikus Inferno mindenen túltesz. Olykor falakon mászunk, máskor kapcsolókat hozunk működésebe, a helyszín folyamatosan korcsosul el. Félelmetes! Persze, ahogy jöttünk, később az nem lenne elég az üdvösséghez, lelkek kellenek a mi fejlődésünk fájához is, egy alap és egy erős támadás áll rendelkezésünkre a kaszán durvább és még durvább támadásához, és a magunkkal cipelt kereszt szent ereje távolabbi célpontok és repülő lények ellen hatásos. A harcrendszerbe egy csettintésre bele fogunk jönni, jól alkalmazható, kinek nem új a stílus, meg már nevetni fog rajta, ajánlott nekik a durvább nehézség, ugrunk, kombózunk (érdemes a képesség-fa áttanulmányozása, ami furcsamód a Start gombon kapott helyet). Bár sok esetben nincs szükség formális lánctámadásokra, akár egyetlen gomb segítségével legyűrhető a legtöbb szerencsétlen. Speciális támadások kitanulása végig érdekfeszítő teszi a játékot, csakúgy mint a fokozatosan megnyíló varázslatok is.

Morális cselekedeteinktől függően kétféle úton-módon gyűjthetjük be a lelkeket az ellenfelektől, kaszánkat beléjük döfve, eldönthetjük, hogy most szent vagy szentségtelen módon szabadítjuk meg őket a gonosztól. Ha egyszerűen felkoncoljuk és darabokra szabdaljuk az a Unholy pontjainkat növeli, netán ha feloldozzunk, akkor az  Holy méterünk feltöltődéséhez járul hozzá. A kétféle cselekedett eltérő bónuszokhoz és képességekhez juttat minket, ami látszik is a két részre osztott képességfán. Ha nem ismerünk kegyelmet elsősorban megnövelt sebzéssel járó skillek a jutalmaink, másik esetben mondjuk regeneratív mágia stb. Így mindenki seperc alatt testre szabhatja Dantéjét. Neves történelmi alakokat, mint pl. Poncius Pilátus-t már egy külön minijáték segítségével tudjuk csak felkoncolni, vagy megmenteni, sima gombnyomkodással, fokozatosan oldozva fel a különböző bűneik alól, vagy automatikusan egy különleges kőkereszt segítségével. A különböző Challenge-ek még tovább növelhetik az élményt, ezek száma 10 és a harci taktikák és kombinációk pöpecebb kivitelezését várják el, olyan helyzetekben is, ahol Dante életereje fokozatosan csökken, ilyen a Torkosság szint, emlegetni fogjuk sokáig, az tuti. Kihívás lesz azért, nem kell félni.

Némi platform rész és puzzle-feladványok szinesítik az ellenfelek ezrein való átgázolás szüneteit, sok esetben időre elzáródó továbbjutás, ugrabugra, némi kapcsolósdi visz színt a pokol vörös-barna-szürke légkörébe. Átlátható, semmi extranehézre nem kell gondolni. Látvány terén a Pokol igen megnyerő, kegyetlen, végletekig részletes, temérdek aberrált nemi vágy kifejezésével, repkednek a csöcsök, meg torz bujaság, mindez ötvözve az erőszakkal és a mérhetetlen szenvedéssel, máris megkapjuk a Dante's Inferno stílusvilágának csupán egy irányvonalát, mert a szintek markánsak és jól elkülönülnek. A főellenfelek gigantikusak, reflex gombnyomósdi ugyan a kivégzésük, de üsse kő. A sikolyok, a vészjósló kórus-zenék megdöbbentőek, kellően megfestik a feneketlen bugyrok közti lehetetlen helyzeteket. Merészen értelmezi az irodalmi klasszikust, mégis designból unikum, eltekintve a kissé sekélyes harci félresiklásoktól, szimpla gombpüfölésektől, meg majmolt elemektől, a Dante's Inferno felmutatott egy stabil 8/10-es bizonyítványt.

Nem lehet olyan nagy szám, csak be kell öltözni zombinak, aztán mehet a hordázás meg  a lakosok terrorizálása. Manapság már mindenkiből lehet agyfalót generálni némi tempera meg szakadt munkásing segítségével. Ám a Minnesota-i Pub Crawl megszállott alkoholistái nem ismernek lehetetlent, ha kedvenc játékukról van szó. A Cosplayek eddig kimerültek némi pózerkedésben ilyen-olyan japán videojáték-show-k alkalmával, szinte tökre ugyanaz minden kislány, de miért nem viszünk bele tahó marhulást meg sört az egészbe, máris autentikusabban dülöngélnek önjelölt fertőzötteink.

Aki megfogja a seggem, az kap az Uzi-val

Ne baszkuráld a hajamat, vagy lapockán ruglak

Luis és Francis is tudja, a Wii csak a gyökereknek való

AK ellen kámzsás Bill

A Witchek imádják a sört és sültkrumplit

A Source Endzsin új verziója igen EPIC

Mindenki imádja a Left 4 Dead-et, ám végre már kéne egy 3D Sexvilla event is. Ja, hogy az minden türelmi negyedben megtalálható?

Olykor meglepően és váratlanul csap le egy énkép poszt e blog berkeiben, tény, hogy nem sok minden írásérett velem kapcsolatban, de ez most ilyen. A múlthét a pihi ideje volt, ritka hetek egyike, mikor nem vagyok munkaképes, némi láblógatás ürügyén, hoztam is a formámat, vagyis estig tartó pizsamapartik és ragadósra izzadt kontrollerek társaságában, mikor már ujjbegyeim sorvadoztak filmmaratonokba menekültem, fittyet hányra a téli időjárás fehér gyümölcseire, most valahogy hidegen hagyott. Aztán persze most hétfőn vissza minden, szokatlanul nagy átszerveződések történetek az én távollétemben, de még nem merültem bele annyira, hogy különösebb jelentőséget fordítsak az új körülményeknek.

Tegnap landolt a szerkesztőségünkben a Dante's Inferno, s ugyan a pokoljárást nem én követem el írott formában, csak itt all exclusive a blogon lesz róla nem is oly' soká bejegyzés, viszont leleményességem határtalan, mivel le is csaptam az íróasztalról a küldeményre, mondván csak belenézek, akinek szánták az majd időben megkapja. Az biztos, hogy nem lesz egyszerű menet, bár a stílust nem is igen kedvelem, a DMC-ket lelőttem fél óra játék után, a God of War-ok kimaradtak egy-az-egybe, ahogy Bayonetta bájai sem hagyták elcsábulni férfiasságomat, de Dante az egészen mást. Katolikus miszticizmus, a pokol hét bugyra, reflexjáték vér, szenvedés, morális döntéshozatal, nem látom értelmét, hogy ne szálljak alá. Ma estig várok a lemezzel, aztán kíméletlenül felpörgetem.

Lassan, de betonbiztosan körvonalazódik előttem a legnagyobb téma, ami manapság álmatlan éjszakákat okoz: ez pedig a PS3-project. Nagyon úgy néz ki, hogy hagyom magamat elcsábulni a Sony konzolja iránt, s napokon belül én is tulajdonosnak mondhatom magamat, de erről majd egy kövér posztban részletesen, unboxing beszámolom az irigykedve kérkedőknek.

Aki csak egy kicsit is több időt töltött el az Uncharted 2 multiplayerével, bizony találkozhatott már eléggé meglepő elhalálozásokkal is. Jó dolog az MI, de soha nem érhet fel az emberi reakciók váratlan, meglepő húzásain. Mert mi nem úgy vagyunk kódolva, hogy az bármikor kiismerhető, s pont így van rendjén - máskülönben ez a video nem született volna meg. Nem arról van szó, hogy egyetlen vakon eleresztett, a pálya egész hosszán átívelő gránát terít le gyanútlan áldozatokat, nem, az már unalmas.

Szóval lapítasz a fedezék mögött, és persze nem nézel a hátad mögé...

Ez hatalmas, és nem az, amint gondolnánk elsőre! Nem egy egyszerű, vágatlan, full-nudity video Shepard új kalandjáról, hanem annál sokkal több. "- Izé, Shepard, itt vannak ezek a papírok, nézd már meg... ehh, lehet, hogy zavarok?" Nem kárörvendésből mondom, de az űrhajó legénysége nem csupán két, egymáshoz érzelmileg kötődő főből áll, minden boldog-boldogtalan ki tudja nyitni az ajtókat és nem  a legnagyobb vezérlőben kell egymáshoz esni. A meggondolatlanság sok pironkodáshoz vezet.

Amúgy volt már valakinek hasonló kínos élménye? Konkrétan rányitottatok-e már valakikre, hmm... birkózó-akció közben?

Mikor harcba indulok, örömmel tölt el, hogy nem egymagamnak kell beszednie azt a sok ólmot, ami az ellenség mordályaiból tör elő. A magányos farkasok idejének vége, miután isten megteremtette a kooperatív élményt, a szövetség megduplázódik és megteremtődik az a félelmetes ellenállás, amit csak a hírhedt párosoknak adatik meg. De milyen duók ezek? Már az első kézfogás óta mintha egy szent burokban születtek volna meg, nevük csak olyan mondatban fogalmazódhat meg, ahol a társ neve is szerepel. Kik a leghalálosabbak? Könnyű kérdés, mégis a második név után gondolkozóba eshetünk. A zoennblog segít rajtad!

War és Ruin (Darksiders)

Az egyik az apokalipszis négy lovasa közül, War olyan tényező, amivel számolni kell de egy megfelelő paripa nélkül mit sem érne. Mert sok Darksiders tombol a Menny és a Pokol légiói között, s hiába áll rendelkezésükre sok szerkentyű a boldoguláshoz, mint az orbitális méretű kardok és pajzsok, kesztyűk, portál fegyó, semmi nem mérhető össze egy lángoló külsejű hátas fenevaddal. Ő Ruin, szökell, csapkod, amint ráül a gazdi, félelmetesen halálos páros alakul ki belőlük. Hiába van az ellenség messze, a távolságot együtt legyűrik, pillanatok alatt, szinte isteni képesség birtokába jutva. Ezzel rengeteg démon-végtagot hagynak maguk után.

Master Chief és The Arbiter (Halo-széria)

Bár Master Chief és Cortana közötti duó a leginkább stabil kapcsolat a Halo-kban, mégis annyira spártai a partnerség. Ám az igazi veszedelmes szövetség az Chief és The Arbiter között bontakozik ki a harmadik részben, mikor az Elit vezető megrohamozza a Covenant erőit. A szövetség lehetővé tesz néhány igazán kiegyensúlyozott co-op mókát, a folyamatosan gyengülő ellenséggel szemben. Az, hogy később a The Arbiter kegyvesztett lesz, sokkal személyesebb hangvételű küldetésben kell helytállnia főhősünknek, Chiefnek védenie kell az emberiséget, míg a The Arbiternek a saját fajtáját. Szinte a fejed lerobban, mekkora ütközetek ezek.

Sonic és Tails (Sonic and the Hedgehog széria)

Élénk színűek, rendkívül aranyosak, és első látásra alig vonzzák a bajt. Akkor mégis mi ellen kell szövetségre lépni a Sega kultikus állatkáinak? A kék sündisznó eszeveszett sebességre képes, hatalmas magasságokból bukfencezik alá, piranhákon lovagol és ami a legfontosabb, örök ellenségük orra alá törnek borsot: ő, Dr. Eggman. Tails azon képessége, hogy repülni tud rövid magasságok felett, rendkívül kiegészítették egymás szaktudását Sonic-kal, a hiányosságokat áthidalták, szinte emberi tulajdonságokat kölcsönözve maguknak. Halálos páros, az tuti, még plüssfigurának is megállják a helyüket

Dom és Marcus (Gears of War sorozat)

Na jönnek már az igazán durva arcok, igazi férfias, nagydumás páros, kiknek mégis egy nő írta a szövegeket. Talán leszbi a csaj, na mindegy. Csapatmunkájuk példa értékű, a Locust hordák visszaverésére specializálódtak, mégis, ha arról van szó, hogy pl. Dom nője fogságba esik, Fenix úr nem kertel, a bajtársával tart mindenhova. Az más kérdés, hogy az asszony némileg kizombult. Loccsan a fér, zörög a láncfűrész, hát te COG-katona, hová mész? Megyek aprítani, végtagot szabdalni, de figyelek ám hátra is, balra is, Marcus papa seggére is. Legyen az menstruációs gondokkal küszködő Berseker, vagy lóbaszó Brumak, a hatékonyságban verhetetlenek. Talán csak az Army of Two-ból Salem és Rios közelítheti meg a szentségüket.

Mario és Luigi (Super Mario Bros széria)

Annak ellenére, hogy a vízvezeték szerelés igencsak hétköznapi szakma, a két testvérnek alaposan meggyűlik a baja az ellenséggel, immáron húsz éve. Mindketten ostromolják Bowser kastélyát, részt vesznek olimpiai versenyszámokban, meg autóversenyeken, szóval eléggé elfoglalt a két bajuszos figura. Eltekintve attól, hogy nem egy, kábítószer hatása alatt született világot formáltak meg kezükkel, akár fagyasztássál, akár napfényben, mert gombászni ugye élvezet, tartják magukat, mint Japán gólvágók. Gyilkos ösztönök ellen harcolva, az évtizedek folyamán csak erősödnek, s csak egy légy szarik bele a levesbe: ketten vannak férfiak, és csak egy csaj van a galaxisban. De annak van két lyuka...

Wander és Agro (The Shadow of Collosus)

Tudsz még egy olyan párost mondani, akik átléptek a fizikai kihívások határain és ketten legyűrtek, 16, égbe meredő kolosszust. Wander és Agro-ról viszonylag kevesen emlékeztek meg, pedig igen is emlékezetes, már-már utánozhatatlan kalandjuk volt pár éve PS2-n. Egyöntetű siker az övék. A kapcsolatuk pusztán a szépségről és a bizalomra épül, lovas és hátasa, több mint barátság, már-már összetartozás a végeláthatatlan vidékek legyűrésében. Menetelés a megvilágosodás felé. A játékos hamisíthatatlanul, érzelmileg kötődött hozzájuk, már-már békét lelt ebben a kapcsolatban, minden buzulás nélkül állíthatom. Agro biztosítja Wander számára, hogy biztonságban eljusson egyik behemóttól a másikig, míg neki elég, ha jó mászási képességeire hagyatkozik, felismeri az óriások gyenge pontjait, de szaktudása mit sem ér egy társ nélkül, ugye?

Big Daddy és Little Sister (Bioshock)

A Big Daddy-k és a Little Sister-ek közötti kapcsolat figyelemreméltó. A kis pina ADAM-begyűjtő, sunyi, alattomos és sikongat, ha hősünk ráemeli a kezét, ez a behemót, furókezű, lépegető búvárruha meg az élete árán is védelmezi a kis dögöt. De fogalmam sincs mit eszik rajta, mégis önzetlen, pedig az helyükben én már a belüket taposnám ki. Még hogy megmenteni a kis csajszikat? A fenéket, a pokolba velük! A hatalmi egyensúly fenntartásában van szerepük, a két ellentét, David és Góliát Rapture-beli kivetülései, csakhogy ők összetartoznak. Ha van egy tuti plazmidod, vágj a közepükbe, máskülönben ne bőszítsd fel őket!

Kettecskén szép az élet, barátaim szemeiteket ide vessétek, higgyetek az összetartás szent kötelékében!

Madison bevett egy kis nyugtatót (nem is antibébit), komótosan fel-alá járkált a helységben cuki pamut fehérneműjében, de azt is ledobta, mikor a zuhanykabinba lépett. Formás teste volt, kemény mellekkel, letusolt, bekente intim kenőccsel a nunit, megtörülközött, szétnézett a frigóban, majd egy símaszkos szatír rávetette magát. Szóval ennyi a mostani full-gameplay videoban az érdekesség, interaktív film ez, több mint játék, ahol a képernyőn felvillanó gombokat, irányokat kell tökéletesen kivitelezni, rángatni ide-oda, de ez ugye több, mint egy szoftver. Nem az, de hihetetlenül igényes. Amiért megéri a posztot az a fürdőszobás jelenet, mert itt van teljes valójában maga a nő, mint eddig a legjobb mellű játékcsaj az univerzumban. Van ellenvetés?

Romantikus ekloga ütötte fel a fejét nemrégiben. Az izraeli születésű, Tabáni István imitátor és a brit születésű Erandel nemrégiben meghitt, ámde sajátos körülmények között mondta ki egymásnak a boldogító igent. Még 2006 elején ismerkedtek meg a snasszos MMO-ban, a WoWban. A kölcsönös vonzalom lassacskán szerelemmé nőtte ki magát, hosszú távú kapcsolattá, melynek földrajzi korlátait is legyűrték, mintha csak egy  instance bossát tették volna hidegre. A jegyesek nemrégiben egybe is keltek, és naná, hogy procedúra témáját is a Warcraft szolgáltatta. Két esküvő volt egyébként, egy ingame és egy ehhez hasonló valóságos is, persze a díszletek és egyéb giccsek is autentikusak.

A nászéjszaka lezajlásáról nincsenek infóim, de vélhetőleg a hölgyemény magára kent némi lila ehető testfestéket, meg felhelyezett szép hegyes elf füleket, a férj pedig Tauren patákkal, üvöltéssel és félméteres meredező hímvesszővel vette rá magát az egészen biztosan még szűz arára. Majd éltek boldogan a kunyhójukban. Sok boldogságot kívánunk.

Nem újkeletű az eset egyébiránt. Van itt Master Cheef házasság, gamer geek leszbi (!) egybekelés, meg ugye annak a japó férfinak az esete, aki elvette virtuális barátnőjét. Utóbbi már uncsi, ezért is nincs hozzá link.

Így jár aki nem hivatalos szervereken vitézkedik, lehetne ez is a mondanivaló lényege, de sok esetben még a Steam-en is belebotlik az, aki emiatt kontrollálhatatlan idegrángással és heveny macskanyávogással nyugtázza, hogy egy geci csíter már megint úgy pattog mint a nyuszi. Egyöntetű vélemény, hogy minden kétes keltezésű trainert használó kurafi halántékán precíz bemetszést végeznék és módszeresen, szép lassan lehúznám a pofájáról a bőrt, ha az magától nem akar leégni. Az alant helyet foglaló videóban ezek a jellegzetes csalások foglalnak helyet, úgymint végtelen lőszer, szuper sebesség és ugrás, negatív XP, láthatatlanság és sorolhatnám. Megtorolhatatlan bűnesetek, ami ellen még az Infinity Ward se tud mit kezdeni néha. Amúgy meg mi a jó a tört szerverben? Soha nem látott fun élmény, idegesítő, mindez azért mert spúros vagy.

Van ez a hírhedt Tim Barber nevű elismert fotográfus, akinek az elborult Kitty City vicces fotósorozatot köszönhetjük, nemrégiben kiadott montázsán úgy látszik szeretett cicáinkra bizony rossz hatással van a Vice City, hiszen isznak, dohányoznak, toporzékolnak az Xbox előtt. De most tényleg, ki engedi oda a macskáját a géphez, mikor a gazdi játszik? Netán egy reflexigényesebb résznél fog neki dorombolni, avagy ha tüzel, akkor folyton az arcodba tolná farát, s nem látnád a képernyőt. A háziállatok maradjanak csak elzárva a suffniba ilyenkor, szájukat bekötve, ne tudjanak virnyákolni.

Már a hírhedt militarista alapvetés, a Sólyom végveszélyben óta tudjuk, hogy a szomáliai bádogviskók mélyén az erőszak tombol, ahogy az éhínség is, meg ha odatévedsz, akkor járjál inkább Kevlár mellényben, ahogy tetted azt a Far Cry 2-ben, mert lehet, hogy a sarok mögül egy gonosz kis szomi csak arra vár, hogy bőrödet az AK-jával kilyuggassa. Ám egy erőszakban utazó iszlámista csoport kötelezte a lakosságot, hogy hagyjon fel mindennemű videojátékozással, mert az rossz.

De mennyire, hogy rossz! A Hezb al-islam elrendelte, hogy az internetkávézókban és otthon is tilos a játék, mert azok tervezetten elpusztítják a társadalmi hagyományokat, ezért ha bárki figyelmen kívül hagyja a tiltást véresen meg lesznek büntetve és gépeit elkobozzák. Ilyenkor a megszállottság csak egy dolog, ha nem működsz közre lefejeznek és a cuccaidat is szétverik. Felvetődhet az a következtetés, hogy a izzadt arcú szomi kölkök, ha nem kötik le magukat legalább a gép mellett, ha már a filmeket is betiltották, akkor agressziójuk kiélése folytán csatlakoznak a helyi milícia erőihez, hogy nők csecsét vágják le, meg erőszakkal elvegyék az ENSZ élelmiszer adományait. Vagy ők is túl sokat játszottak a Delta Force: Black Hawk Down-nal?

Egészen elképesztő partneri szerződést kötött a Sony a Hong Kong-i repülőtérrel. Néhány Playstation 3 konzolt helyezett el üvegburok mögött a váróban, a reptéri ügyintézésbe belefáradt utasok eztán sokkal értelmesebb elfoglaltságot találhatnak mielőtt ndul a gépük, csak rábízzák Bendegúzra a csomagokat, ők pedig mehetnek néhány kört a Gran Turismo-val. Egyedülálló kezdeményes, annyi szent, aki valaha is utazott már szárnyas jószággal jól tudja, milyen kurvasokat kell várakozni, mire elfoglalhatjuk a helyünket, a holtidő hasznos elöltésére e kínálkozó alkalom minden gamer szívét megdobogtathatja.

Minden nemzetközi reptéren követendő példaként kéne kiemelni, még a MALÉV-nél is, bár ismerve kishazán privátkézben lévő szervezetét, nem hinném, hogy a nagy veszteségek mellett legalább egy Arcade Xbox-ba is beruháznának, de ha lenne is ilyen a tetves, pufi német turistakölköktől biztos hozzá sem lehetne férni. Vagy lenne egy publikus PC-is, rajta a Flight Simulatorral, amiben végigvezetnénk az éppen előttünk álló utazást. Na már csorog a nyálam a párnára.

Nem minden Kepkom, ami fénylik. Hiába ad nekünk a neves japán kiadó klasszikus szagú címeket, néha bizony tud mellé is lőni, nemkicsit. Most sajna erről van szó, mert hiába van ott a ránc-kisimító jetpackes légi harc, meg a repülő csészealj lopkodás, mintha csak egy futurisztikus GTA-ban lennénk, időnként le kell szállni a földre is, némi idejétmúlt TPS-lövöldözés ürügyén. Nem szeretem az ilyet, meg is feküdte a gyomromat, holott kaptam be a kanál szódabikarbónát is. A Dark Void remek is lehetett volna, ha tényleg azt erőltetik amiben jó és ha valami szar, akkor merni kell bánni az ollóval. A Bermuda háromszög rejtélye kicsit szabadosabb, sajátosabb megközelítésben.

Kinek mi jut eszébe a Bermuda-háromszögről? Egy máig vitatott helyszín Florida alatt, a Karib-tenger térségében, ahol néha hajók tűnnek el legénységestül, meg repülőgépek zuhannak le, bármi nyom nélkül. Később ugyan előkerülnek a roncsok, de akkor már hiába.

FOLYTATÁS>>

Aposztrofálhatnánk úgy ez a filmet, mint a franca horrorgyártás feltörekvő hullámainak egyik új fodra, egyenesen az Inside és a Martyrs keltette alapokon nyugodva. Abel Ferry első komolyabb próbálkozása ez idegein borzolása ürügyén egy vicces zombiskodás után, persze látva a térség szüleményeit, bepróbálkozásom minden volt, csak nem alaptalan. A szép horvát hegyekben járunk, méghozzá a csúcsok közelében, ahol egy csapat fiatal önjelölt hegymászó némi adrenalinfröccs ürügyén igyekszik nem a kijelölt zónán haladni. Nem az a tipikus üres eszű társaság ez, legalábbis az egyik fele nem. bontakozik ki egy megható szerelmi háromszög is a múlt zivataros emlékén vetyengő hölgyike, egy Ripper Feri imitátor szupermacsó és egy nyögvenyelős, lányarcú fiúcska között, aki bezzeg tériszonyos. Szóval előre a lezárt szurdokok és hegyhátak felé, mászunk, mászogatunk, néha még a Stallone-s Cliffhanger egynéhány jelenete is visszatér, méghozzá a leszakadó függőhidas. S ha a természet nem lenne elég gonosz, akkor ott van az a tudat, hogy csapatunk tagjai lassan fogyni kezdenek, mert ugye nincsenek egyedül. Innen már egyszerű a képlet, némileg szabadabb francia stílus, de nem olyan belsőségnyitogatóan, mint korábban.

Ha a karakterek nem is sablonosak, több potenciál van bennük, mint a nagy átlag amcsi felhozatal szépségkirálynőiben, egy őrül hegyi vadász hálójába kerülve, ahol persze a széthúzás még az életre, halálra küzdelemben is érvényesül. Ferry filmjében az jó, hogy a kibontakozás nehézségeit nem maga a gyilkos, hanem a természet is átveszi, ha félsz a magasságtól, akkor a képernyő előtt is átérzed, mikor tagjaid görcsösen ragaszkodnak a kötélhez és a véletlenek sokaságán már meg se lepődsz, amikor elkezdődik a tényleges gyilok. Éppen ezért nem volt idő magának a gonosz hátterének bemutatásán, csak ott van, lát a sötétben, de hogy? Nem nyújt senki maradandó alakítást, a terek viszont beszűkülnek, a házban kampók és láncok vérmocskosan nyikorognak, végül a rendező előhívja a természetet is egy kiélezett, de nem annyira tökös befejezésben. Nem akar ő botránkoztatni annyira, nagy segítsége volt ebben. Tudja, mit akar szállítani a nézőnek, nem hoz felesleges döntéseket, pedig volt mikor többet vártam volna, jó hogy a francia kultnak van egy ilyen arca is. Az átfedések jók, a thriller séma zökkenőmentes, még ha a Vertige a nemzetközi piac miatt némileg kompromisszumokat is köt. 7.9/10.