Figyelj kislány, tudom, hogy öt arany kell ahhoz a varázsdobozhoz, nálam van is éppen annyi, és csak egyetlen dolgot kell tenned érte. Mondta nővéremnek egy csavargó forma kujon a Fable 2 elején. Na itt már feküdtem. A Fable nem sima mese, annál jóval több, rejtett poénok, varázslatos hangulat és csodálatos látvány. A Lionhead még az év végén kijön a harmadik résszel, mely szakít a szerepjátékos sztereotípiákkal és inkább az akció és kalandelemekre helyezi a hangsúlyt. Királyok lehetünk, uralkodhatunk Albionon, előzetes ömlengések következnek.

Az uralkodók élete nemcsak unalmas protokollfeladatokból és percre pontosan meghatározott feladatok sorából áll, az etikett szabályai szerint. Peter Molyneux szókimondó ember, szeret a figyelem középpontjában állni, olykor nagy bejelentés címén közöl mindössze annyit, hogy a Fable 3 kézzelfogható HUD nélkül érkezik. S habár a játék magján nem változtatnak túlzottan, ez a mese már nem csupán egy szerepjáték. Más, mint amit megszokhattunk.

FOLYTATÁS>>

Amúgy hogyhogy még nem sikerült megoldani az első rész Vista kompatibilitását PC-n?

Mert a Sony mozgásérzékelős ketyeréjének hivatalos neve Playstation Move. Az idei, San Franciscoban megrendezett GDC keretein belül oszlatta el a fikciókat a japán óriás, a szokásos fényes-villanyos konferenciáján. Legnagyobb erőssége az, hogy kézzel fogható, a játék által elvárt viselkedésformákat változó színű gömböcskék jelzik.

Legyen az partijáték, kardozás, vagy fegyverrel való lövöldözés. A Natallal ellentétben itt tényleg hihető, hogy nemcsak a casual réteg leli majd örömét benne, hanem a hardcore réteg is, hiszen van itt olyan bejelentett címek, mint a Motion Fighter, meg a SOCOM 4 is kamatoztat majd a Move-ból. Az Eyepet, Move Party-t, meg a Tv Superstarst, valamint a Sliders-t hagyjuk meg lányoknak, vagy a nőlelkű férfiaknak. Akkor meg inkább a The Shoot, jó kis vadnyugati lövölde, de jóval több mint a retro fénypisztolyos alapvetések.

A legjobb az egészben, hogy a régi címekbe is implentálják a technológiát, mint mondjuk a Little Big Planetbe, ami ugye hatalmas pofon a Natalnak, ahol inkább az új fejlesztésekre ösztönzik a stúdiókat. S mivel villámgyors az adatátvitel, nem lesz lesz olyan mint a Wii esetében, hogy a bonyolultabb mozdulatokat elsőre nem veszi be a gép, aztán meg fáradunk, erőlködünk és hadonászunk, elrontva ezzel mindent. A Move inkább a precízió mellett teszi le a voksot. Tjames fórumozunk mondta a GK-nál, hogy a japán tinipicsák meg majd jól mennek a dokihoz, mert maszti közben bennragad a golyó. Efféle felhasználását is el lehet képzelni, amolyan gésagolyóként, az igazi pro ribik két színváltós gömböt is be bírnak nyelni és azokat hüvelyizmaikkal mozgatni. Ez az igazi mozgásérzékelés.

Aki meg párhuzamot vonna le a Move és a Wii nunchakuja között, akkor annak itt van a Kotaku mítosz-lerombolása. Ne áltassuk magunkat, Nintendoék harakirit hajthatnak végre.

Michael Barnest be kéne venni az Infinity Wardba, hisz olyan tehetség, amit vétek lenne megtorolhatatlanul hagyni. Ő rendezhetné a következő Modern Warfare cutscene-jeit. Mert mit is tett ő? Összevágta a játékbeli Makarov-sztorit és egy vérbő, a manapság divi kamerarángatásos módszerrel keverte újra. Bár nekem herótom van némileg ettől az idegbeteg fényképezéstől, a legutóbbi James Bond film akciójeleneteit se tudtam végignézni emiatt. Értsd faszpicsányi időre, totál bezoomolva mutatja a csihi puhit, mégis ez a video hihetetlenül profin kivitelezte, heveny hanyagsággal ugrál helyszínek között és olyan tesztoszteron termelést indít meg a fériaknál a fegyverek és a tűzharc ábrázolásával, hogy önkéntelenül is, de büszkék vagyunk arra, hogy az erősebbik nemhez tartozunk.

Ki volt adva parancsba, hogy ötvenezer tonnát kell elsüllyesztenem Izland és Anglia között húzódó tengeri blokádnál. Nem is nehéz, akkor csaptam le, mikor kellő távolságba voltam, a brit felderítő gépek nem is találtak meg. Az utolsó négyezer tonnánál viszont kiszúrt egy böhöm romboló. Egyetlen torpedóm maradt. Mindent egy lapra tettem fel, felém ért, elhaladt szép csendben. Nem szúrt ki. Lassan periszkópmagasságig emelkedtem. Kinyitottam a vetőcsövet, cinkos buborékok törtek a felszínre. Kieresztettem a torpedót. Várom a becsapódást, hosszú, feszült másodpercek telnek el. Semmi. Hirtelen az ereinkben megfagy a vér, mikor a súlyos hajócsavar hangjai közelednek. Visszafordult.

Hetekig összezárva egy rideg fémkapszulában, a végeláthatatlan óceán közepén, miközben körülöttünk ellenséges hajók cirkálnak. A második világháborút a tengeren is meg kellett nyerni, erre a tengelyhatalmak is rengeteg pénzt költöttek, a német U-boatok egészen a háború végéig tizedelték az USA és Anglia között cirkáló hajóflottákat. Ám a fölény lassan visszájára fordult, hiszen azok a „farkasfalkák”, kik ’44-ben és ’45-ben kihajóztak, minden jel szerint a vesztükbe rohantak, s minden második U-boat végleg elsüllyedt.

FOLYTATÁS>>

Érdekes módon próbálja betegnek beállítani a játékosokat az Infinity Ward. A március 30-án érkező Modern Warfare 2 map-packot kissé indifferens módon fertőzésnek állítják be, melynek elkapásában 20 millió ember veszélyeztetett. Minden köré amolyan gyógyszertani marketinget épített fel, kitalált egy fiktív nyavalyát, a Mapathy-t, melynek szövődménye az, hogy az alany már nem leli örömét a meglévő térképeken való hadakozásban. Oh, igen, engem is Mapathy gyötör. És mi az ellenszer? Kapsz egy pár multi-térképet DLC-ként és ennyi.

Na ezzel is ki vagyunk segítve. Annyira komolyan veszik, hogy még site is épült köré.

Csapatnyi nörd dolgozik egy irodába, ez a gombafej meg örömittasan caplatott be, kezébe egy böhömnagy dobozzal. Na mit hoztam? - kérdi. A többiek nem is bagóznak oda. S lám működik, de majd megkapjátok, amiért 3D szemüvegben ott hadonásztok a monitor előtt, és ide se figyeltek. A gond azt, hogy a hírhedt Portal-Gun videóban látható mása kísértetiesen hasonlít egy vízipuskára. Na mindegy.

Amúgy Portal 2 be van már jelentve egy ideje, a Valve azért is írta át az első rész végét, hogy el tudja kezdeni valahogy a folytatást. Elmondásuk szerint csak puhatolóztak anno, tapasztalatot gyűjtöttek, a Portal 2 immáron teljes értékű, önálló játék lesz. Üssetek meg, de nem próbáltam az első részt. Így viszont nem járhatok úgy mint a fenti video szereplői.

Lássuk miként is viszonyulnak ikonikus játékkaraktereink a való világhoz, persze csak ha az is egy videojáték lenne. A végeredmény nem volt kérdéses:

Ez a játék szívás! Nem kell túlspirázni a dolgokat, ébredés után már megy is lefele a fun-méter. Tűrünk, robotolunk, a gameplay aláásva. A grafika nem minden. Pacman LOL!

Biztos forrásokra hivatkozva a Sony egy merően más megközelítésű demoverziók elterjedését szorgalmazza, mint a mai trendek 15 perces faszpicsányi bemutatói. A szabadalomnak megfelelően a felhasználók számára biztosítanák, hogy teljes, vagy közel teljes játékkal játszhatnak, de lassan megszüntetné az alapfunkciókat, mígnem a vásárlásra adnánk a fejünket. A szoftver testre szabható, egy bizonyos idő elteltével sorra letiltanák a főbb elemeket, lássuk hogyan működhetne ez:

Az egyik verzió szerint a játékban használható fegyverek hatékonysága csökkenne egy idő után, vagy csak egy gyengébb mordállyal mehetne pár óra után az öldöklés, valahogy így:

Egy másik ötlet szerint a játszható fajok számát degradálnák bizonyos játékelindítási szám után. Vagy éppen, ha autószimulátorról beszélünk, akkor a választható kocsik és pályák száma lenne mindig kevesebb.

A gyengülő, vagy kikapcsolt fegyverek és választható fajok, versenyek mellett akár a grafikai minőségromlás is lehetne egy alternatív ösztönzési forma a vásárlásra. Elhalkulhatna az audio, a színmélység és fényerő csökkenne, bár ez annyira nem is tökéletes járható út. A jósolgatások szerint ez az elv tökéletesebben működne, mint a jelenlegi, viszont a visszájára is fordulhatna. Megjelenne egy tendencia az egy ültő helyen végigtolt játékokra, a gamerek fokozatosan ingerlékenyebbé válhatnak, miután elhatározták, hogy most ingyen csakazért is végigviszik a kiszemeltet, majd mehetne a fórumon az arcoskodás:

"Már majdnem kinyírtam a végső bossot a minigunnal, de ez a kurva demo visszaváltott a Lugerre, de adtam neki ebből is a szeme közé, majd jött a credits. Öt óra alatt kvittem, kaja, pia, kaka, pisi nélkül. Már reszketett a tenyerem, meg a hólyagom, de nem állhattam fel mellőle! Durva mi?"

American McGee, az ájtatos képű ex-id tag egyszerűen nem tudja utolérni magát az Alice óta. Próbálkozik serényen, ám a GTA-robotos Scrapland, sem a Bad Day LA sem váltotta be a kívánalmakat, s akkor az epizodikus, saját bőréből kifordított Grimm mesék is elvéreztek az egyszerűség áldozati oltárán. Pedig a tőr lesújtott, ahogy a játékosok haragja is. Most már nem is mondom azt, hogy rátalál régi valójára, tény, hogy az úriember egy ideje a távol-keleti illetőségű Spicy Horse stúdióban tölt be zsíros álomállást, ahol elviekben az Alice 2-t bütyköli és a most kiszivárgott infók szerint a Piroska és a Farkas sajátos megközelítésű, vérbő változatát, Red címmel. Ugyan a Grimm-ben már előtte a sztorit, mégis az új megközelítés egy teljes értékű, szürreális horror-kalandban teljesedik ki.

Végtére is a kaszabolásban nem lesz hiány, Piroska is egy szupervumen immáron, a nagyihoz tartó út során az erdő rémségeit kaszabolja fel baltájával, rémálomszerű alakok elevenednek meg és ugye nem kell nélkülöznünk a platform elemeket és a mámorító zenei betéteket sem. Az idegi GDC-n hullik le a lepel, ki is került két artwork a szószátyár grafikusoknak köszönhetően. Piroska bekeményít tehát, McGee pedig hű marad marihuana-füstös hippi szüleihez és egy olyan beteg világot teremt meg, melyben mese-horror fanatikusok fitymacsattogása messzire elhallatszik. Farkasok tarkójába a balta éle beleáll, ez mind priceless.

Tereljük tovább a gondolatainkat, van ez a Bad Company 2, pont ott brillírozik, ahol a MW2 elakadt: a játékosokra nem ellenségként tekint, akiktől meg kell vonni a dedikált szerver támogatást, hanem megadni nekik mindazt, amit várnak - megtartva a filmes direktívákat, ugyanakkor masszív online felületet is lefektetnek, rombolással, dinamikus változásokkal, finomhangolt multival és fityiszmutogatással a konkurenciának. Bizonyára csapatunk szövegelései a kampány elején sokunk számára megmosolyogtatóak. A DICE-nek van humorérzéke, és ezt ott tudja kamatoztatni, ahol leginkább otthon érzik magukat: a Battlefield szériában, ez a saját gyermekük, elkényeztetik, úgy nevelik, ahogy egy felelősségteljes szülőtől elvárható. Szardobálással, meg ellenségeskedésekkel, ami a fanboyokat illeti, nem törődnek, a fórumokon megy a fitogtatás, megrögzött CoD szellemültek nem hajlandóak azt beismerni, hogy nincs jobb az ő kedvencüknél. A svédek léptek: először a konzolexkluzivitás felé az első résszel, akkor pedig a PC-seket hagyták faképnél, most mindhárom platformra elhozták a piszkos kompániát. S mivelhogy a versenytársak nem tették, nem hanyagolták el a modder közösséget, a testre szabható szerverekre vágyakozókat. Mert windowson a játék nem csak sima port, annál jóval több, egy engesztelés.

A single player kampány egy giccses, szellemes parádé, ahol a változatos színhelyek és a második világháború japán hadszíntér mint prológ, tudatos, elvárható és részletekben összerakott. A B Company újra összeáll egy látszólag öngyilkos küldetésben, egy titkos japán fejlesztésű, most oroszkézen lévő fegyver után hajkurászva a főhőseket. A kezdés is némi kárpótlás, kárpótlás a BF 1943-ért, nosza, így nézne ki a Frostbite az ősháború idején. Ismét a morális belső által rágott, és jó konzekvencia levonó Marlowe-ot irányítjuk, inkább megfigyelő, nem úgy mint a többiek, kik ismét hozzák a formájukat, de ugyanúgy helye van az egyszemélyes rambózásnak is, a járműhasználatnak és a környezet saját hasznunkra való fordítását is. Jobban megkomponált a sztori, mint korábban, ahol csak egy szükséges adalék volt, a multis lehetőségek demonstrálása, itt már ugyanolyan egész, mint az online, filmek kivetülésekkel, markáns, nagyvolumenű ütközetekkel, havas, sivatagos, erdős-hegyes terekkel, határok nélkül: csak egy adott konkrétum van, amit végre kell hajtani és utána hallgatni a saját megérzéseinkre. Nincs már olyan, hogy gyere ide és tisztítsd meg a bázist, az események logikusan követik egymást, az átvezetők humorosságán pedig nincs megkötés, csak egy rakás cinizmus, melldöngetés és őrült robbanások.

Az ellenség MI-je egy közepes szintet üt meg, összedolgozik ugyan egymással, netán furfangosan kerít be, ott nyit ránk tüzet, ahol nem is remélnénk, viszont nem hátrál, és bármilyen reménytelen helyzetben kiáll mellettünk. Szinte fáj, hogy többen vannak, s csak sorban hullanak el, négyen az egész hóbelebanc ellen, kicsit fura, szent igaz. A fegyverek és járművek száma impozáns, de az egyszemélyes kihívásban csak egy röpke prezentáció a kínálatból, olykor quadok nyergében, máskor egy heli minigunja mögött, a szapatszállító NPC-k és tankok kormánya mögött már mindennapos, kézreálló, ajánlott kicsit durvább kihívással, mert az instant gyógyító injekciók átesnek a tudatos csalás határán, és olyan sokszor vetjük be gondolkodás nélkül, hogy már pironkodunk hardcore shooteres létünkre, vétkeztünk, de ő kínáltatta magát.

Ki már kibétázta magát az év elején, fel sem tűnik az az hozzáértés és kényelem, ami a multiplayert érinti. A szerverböngészőben temérdek szűrő áll rendelkezésünkre, hogy megtaláljuk az ideális hadszínteret, a PC-n a továbbfejlesztett lehetőségek minden megfáradt Modern Warfare 2-ben csalatkozottat ide csábíthatják. Barátainkat is könnyű fellelni, hogy éppen hol van online, így aztán a megszokott brigád is egyhamar boldog rátalálásban adózhatnak a militarista hangversenynek. Ugyan néhány mozgási formula nem elérhető, viszont a ping és a gyilok-halál ráta végre megjelenik a nevünk mellett az eredménytáblán. Ritka ez a nyolc multi-térkép, hogy ennyire ballanszolt és változatos legyen, kezdve a már a bétából ismerős alaszkai Valtez Porttal, a fagyos éjszaki hegyek mellett, a fülledt Dél-Amerikai dzsungelre vágyakozókat is kielégíti. A négy karakterosztály kiegyenlített, és mindenkinek megvan az adott feladata, de csak együtt érvényesülnek, ezek az assault, medic, enginer és felderítők, külön előnyökkel és hátrányokkal. A fejlődés is magától értetődő,  külön osztályokba rendeződhetünk, és egy újonnan unlockolt fegyverrel csatába állni, jellegzetes önelégültséggel tölti el a hosszú órák munkájának gyümölcsén megcsömörlötteket. Mindig ad egy kis pluszt. A Rush módban lineárisan kell elfoglalnunk célpontokat a térképen, a Squad Rushban mindez két kisebb csapatban, de járművek nélkül történik. A Squad Deathmatch neve minden elárult, végül a Battlefield a klasszikus conquest foglalósdi, a sorozat védjegye.

Mindezt a rombolással kiegészítve, mely a Frostbite engine talán leghasználhatóbb fícsöre. Felejtsük el a ledönthetetlen házpilléreket, itt már minden a földdel tehető egyenlővé, talán még az alá is. Jól be is épül a játékmenetbe, pl. hogy lőrést gyárthatunk az épületek falán, vagy az emeleten befészkelt ellenséget az alapok kirobbantásával küldhetjük az örök vadászmezőkre. A fából készült kerítés a sortűz hatására pozdorjaivá esik szét, a növényzet is megsínyli a repeszek hadát, a lomb és törzs is az enyészeté válik. Az audio rész páratlan, fülsiketítő fegyverropogások, az amortizálódó környezet zajai, ordítások, robbanások utáni süketség, egyre szaporább szívveréshez vezetnek. A vizualitás markáns és letaglózó, támogatja a DirectX 9, 10 és 11-es verzióit is, igaz utóbbit csak néhány kiegészítő effekt erejéig. A bevilágítás és fények pazarok, olykor elvakítanak az egész atmoszféra stílusos és egyedülálló. Majdnem mindent megkapunk a Bad Company 2-vel amit szeretnénk, ezen kritériumok alapján pedig kijelenthető, hogy a MW2 elbújhat mellette, a lehetőségeink szabadabbak, semmi nem statikus, precíz single-ben röhögőgörcs kerülget, de odacsap amikor kell. A multihoz pedig sok koffeint kívánok mindenkihez és csapodár ellenségeskedést a család türelmével. 9.2/10

Csak úgy hozzád vágják, nem is kell utánajárni sokat, de aki lemarad róla, az magára vessen. Én is bezsákoltam egyet, várom is a március 8-ától induló haddelhaddot. És mér 300 eurót sem kérnek el érte, mint az a Starcraft 2 esetén megfigyelhető. Lényeg a következő: regisztrálsz a hivatalos honlapon, megkapod az érvényesítő emailt az account gyártás után és vizslatod a postaládádat, sőt jár hozzá egy kétnapos Xbox Live Gold is, ha csak ez lenne a hátrány. Ja, igen a platform az Xbox, ha ez nem lenne világos eddig.

A Project Gotham Racing fejlesztőinek utópisztikus, kicsit beszívott autókázást idéző, tömény arcade autóversenye ez, felvehető power upokkal, és kívánatos szociális lehetőségekkel, és elmosódás-effektek túlzott alkalmazásával, nem egy komoly, de a küzdeni akarás és a sajátos látvány átjön. Szóval kiragadok egy pár kódot is a posztban, de a teljes listáért el kell látogatnod a Kotaku honlapjára, csekkolni az user kommenteket és hogy melyik foglalt és melyik nem, két-három próbálkozás után elfogadja a regisztrációt, nekem már elsőre sikerült. Íme pár kód, csak úgy kiragadva:

• VAMD-FPYE-73LW-H3LN
  6JU9-4RAQ-M9K6-DGW3
  4FDK-6TJT-RPRR-RCK2
  HPQ3-PTQZ-4QVT-4XNG
  ALRX-CHND-33WT-GYUT
  7Z6M-JHCL-D46Q-FA3Q
  FF67-QG7V-3LGK-P7PD
  FPHG-4UAW-ZGTM-EHQP
  9QJX-9QEJ-C4D9-PCPD
  AAND-77PY-KWRW-7YEE
  JFCG-CVQU-ML3M-YFXG
  PHFK-MAHV-CTNH-LQCL
  7UGX-L4W9-JEN3-F7FU
  RL7U-X9UC-TZ3L-KH47
  R47G-ZZAP-AMKX-WJAL

Végül mehet a reg, ajánlott UK-s felhasználót indítani.

Perfekt angolosoknak bejöhet még a PlanetXbox garantált megoldása, ahol szintén regelned kell, néhány bejegyzést és Twitter accot gyártva, de tuti, hogy nem maradsz le róla.

Végül aki az én hozzáférésemet akarja kölcsönvenni, írjon egy szép, szellemes kommentet, hogy miért is szeretné ezt és talán meggondolom magam és átruházom a delikvens számára. Komolyan!

Tegnap előtt még a PS3 tulajok sem tudtak játszani interaktív drámájukkal, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Quantic Dreams eposza immáron PC-n is elérhető. Puff neki, a bazsarózsákat a kommentekbe várom, a legjobb az egészben, hogy itt a blogon is elszöszölhetsz vele, ha úgy gondolod. Lényegében egy Youtube videófüzérről van szó, melyet a Sony skandináv geekjei osztottak meg a közönséggel. Ugyan a mozgásérzékelést elfelejthetjük, de ha a történet folyamán döntéshelyzetbe kerülünk, akkor a képernyőn felvillanó lehetőségek közül kiválaszthatjuk a saját morális meglátásainknak a legmegfelelőbbet. Majd e szerint egy új videó jön, továbbkanyarítva a depressziós történetet. Lássuk is, ha felvillannak a lehetőségek, kattints:

Egyelőre csak demo még, de titkon reménykedhetünk, hogy a megosztó akár az egész játékot kiterjeszti a csatornára és aztán már nem kell csak ezért a stuffért beruházni a konzolba, persze ha megkötéseket elviseljük. Bónuszba itt van még egy szaftos pucérkodó jelenet, ha már nem ismernénk betéve a csaj vonalait:

A címet kéretik megkülönböztetett figyelemmel kísérni. Szólt a fejemben elhangzott mondat, mikor a bejelentés született. Mikor is hagytam utoljára abba a nyálcsorgató xenomorphok és ragadozók utolsó egymásnak eresztését? Hmm... Úgy 2002 tájékán, amikor is a Monolith még csak a NOLF-fal tett le - igaz sziklaszilárd - FPS gyöngyszemet az asztalra. Szaratós a kicsike, de abból is a jobbik - az elődnek köszönhettem jó pár álmatlan éjszakát és lábfejemen egy-két zúzódást, mikor egy hirtelen elém bukkanó rémség folyományaként az íróasztalba rúgtam reakcióként. Nem lehetett akkor bejönni a szobámba csak úgy váratlanul, fiatal voltam és esendő, de most már nem hiszem el elsőre, amit a Rebellion művel. Arra alapozva, hogy ők voltak az elsők amikor a crossover első részét képernyőkre vitték. Élnek még bennem a Shellshock 2 és a Rourge Warrior homofóbiái, de csak azon kaptam magam, hogy a zizegő, röntgen-képes menüből már indítottam is a Marine kampányt. A helyszín a BG-386 nevű bányászbolygó, derék embereink kísérletező szellemben próbálnak lombikbébikből generálni hadsereget az élienekből, meg ugye unaloműzésként megpiszkálnak egy ősi Predator piramist, melynek a rasztacsápok nem örülnek, tizedelik is a kutatókat. A főgonosz mégis az emberek soraiban keresendő, ő az, kit a filmekből Bishop droidot mintázták, Lance Henriksen viaszmása mindig az itt-ott fellelhető monitorokon gerjeszt bennünk undort. Aztán az alienek is kiszabadulnak, ragadozók is repkednek, az emberek meg szívják az ágyék gyümölcslevét bőszen. Rendrakás következik három nézőpontból.

Imádom mikor három kampány tárul elém, együtt adják ki az egészet, de nem ugyanolyan minőségben és összetételben. Mert vegyük a homo sapienst. Rookie-nak hív mindenki, holott Normal nehézségen vágtam neki. A Weyland-Yutani társaság nem éppen a biztonság híve, nem sokkal a kezdés után, már egyedül vágunk neki a titkoknak. Néha ugyan egy dögösnek mondott szövegeiről híres leányzó társul mellénk, latin a kicsike és vérmes, de nem sokáig örülünk neki. Megyünk kapcsolók után, liftezünk, energiacellát teszünk a kapcsolókban, kezdve a bányában, csatornában, dzsungelban, majd némi kutatólabor és a piramis zárja a sort. A helyszínek szűkösek, néha kesze-kuszák, de csak egyféleképpen bejárható mind, ami rátesz egy kicsit a szabadságnak. Általában a gyér bevilágítottság, unlimited lámpa fénye, és a gecimódon előkerülő xenomorphok - kezdve az arcaugróktól, a fekete közkatonákig át, a savat köpködő példányokon át a végén csapatostól előforduló Drone-okig - hozzák ránk a pulzusemelkedést. Szó se róla, a folyamatos mozgásérzékelőnk pittyegése, feszültségekkel teli három órát ölel át a Marine-kkal kezdve. Nem egy nagy szám, durva közepes, de a móka csak utána kezdődik. Vagy agyatlan shooter, előkerülnek a harci droidok, kiknek a fejlövés sem használ, meg a három gyógyító stimpak is kevés lesz hozzá, ha nem sarkon kifordulós, majd vissza - taktikát nem követjük.

Ha a nyomasztó hangulat nem elég, és van még pucánkba vér, ugorjunk az egzotikus űrlények bőrébe. Maga az alien és a predi kampány hatványozottan tartalmasabb, mint a retro-ember vonulat. Halálnak lenni sem könnyű, kis nudlifasz korunkban meg főleg, de már kialakult létformaként is. Az árnyékban lapulás, plafonon mászás, egyúttal az ide-oda váltakozó kamerakezelés miatt, néha az se tudjuk merre van a föld. Ha meg megzavarjuk az őrjáratozó embereket és le tudunk szakítani egy tökkelütöttet a társaitól, akkor mehet a közelebb sunnyogás, karmaink, harapásaink, farkunk csapásai egy-kettőre prédává teszik. Sokkal imádni valóbb elgondolás, persze ha nem kerülünk a golyók útjába, hiszen ilyenkor hiábavaló az orbitális ugrásunk, csak a restart checkpoint segíthet. El is repült ez a három óra is, az igazi katarzis, viszont az ultratechnológiára épülő Predatorokkal élhető át. Igaz, ezzel vége a horror hangulatban, fákon, épületeken ugrándozunk, nem olyan szabadsággal ugyan, mint nyolc éve, de látva lehetőségeink tárházát - mint a láthatatlanságot, közelharci kézfej-pengénket, vállunkról indítható energianyalábjainkat, mely sose elég - akkor már az igazi, a tápláléklánc csúcsán helyet foglaló illetékes elvtárs feeling kavarog bennünk. Különböző nézőpontok, hőlátás, gyorsaság stb. talán túl erőssé is teszi, itt is valszeg már unjuk ugyanazokat a pályákat más pontról végigvinni, összefutnak a szálak ugyan, a stílus is különbözik. Összességében a szingli élmények változóak, bár az Alieneknél ilyen nincs is gyakorlatilag, hideglelős, szerethető - bár nem annyira újdonsült mechanika feszít alatta.

A multit lehet erőltetni, kicsit kiforratlan még, de a három faj módszeri közül minden játékos megtalálja a hozzá közelebb állót, a játékmódok változatosak, én mégis leragadtam a mindenki ellen, aki mozog - Deathmatchnél. Egyensúlyon lehet vitatható szegmens online terén, úgy hinnénk, hogy az embereket szanaszét szaggatják az agresszívebb létformák, ez így is vagy, ha láma vagy, mert a prók bizony emlősként is képesek az eredménylista élén feszíteni. A látványnak jót tett volna egy picivel több külső helyszín is, a belső terek tiszta Doom 3 érzést keltenek, a szűk teret elsősorban a mutatós fény-árnyék effektek egyensúlyozzák, látásom már nem a régi, de azért néhol bizony feltűnő az olcsó textúrázottság, meg az MI-alienek logikátlan útkeresése. Viszont így is van elég kihívás, de csak normál fölött Nightmare-en már egy cseppnyi alien savvér is halálsikolyunkkal végződhet. Szem a detektoron, leszedni még lehetőleg távolról. Na a zene az kicsit fura, tényleg fosatós, de van egy olyan téma benne, amikor úgy vált hirtelen feszültség-teljesre, amikor éppen nyugi van, ennek ellenére egyedül széklettartási gondok nyomokban előfordulhatnak. Az AVP furcsa gyerek lett, némileg idejétmúlt, csapodár, néha büntetős, máskor ásítozós, a Marine-hadjárat olykor olcsójános falkaparós jelenetektől tarkított, az alieneknek még egy stealth-action stuff hőse is kezet csókolhatna, a predatoroknál kapod a legek legje büntetést. Háromarcú lány. 7.8/10.

Na így festene a Bioshock 2 egyik hugija, ha a valóságban is létezne. És miért ne létezhetne, elvégre mindenki kiscsaj fel tud venni csipkés-fodros ruhácskát, szériafelszerelésként pedig egy böhömnagy fecskendőt, amit katéterként használva döfne bele belsőségeidbe némi ADAM előcsalása ürügyén. Ennyi a fantázia, a cosplay-foto keletkezésének forrása nem más mint egy gamer mondta otthon kistesónak, hé, gyerünk ki a Tropikániumba a cápák akváriumához, vágjál rémes pofát, amit akkor szoktál, mikor nem engedem nézni a Micimackót és Tigrist, a Malackáról meg nem is beszélve.

Ma is megéltünk egy őrült bejelentést, pedig ide a bökőt, hogy nem csináltunk ma semmi rosszat. Az Xbox közösség most megismerkedhet azzal a bejelentéssel, mely az Avatar Boogie névre hallgat. Ezzel az alkalmazással Xboxos avatárjaink akár ötvenen is táncolhatnak egyidejűleg egy virtuális táncparketten. Puff neki, tényleg hiányzott ez? Ráadásul olyan előadók számaira mint, Bjorn Lynne, Ahura Z. Diliiza, Jemery Sherman, és Pierre Langer - ne nézzetek rám ilyen meredten, én sem ismerem ezeket a "művészeket", tehát nem lehet olyan nagy durranás, lehet itt spórolni akart az MS. Tiesto meg a sok más műmájerre nem telt. Jó hír viszont, hogy saját zenéinket is feltölthetjük, majd meginvitálhatjuk baráti köreink alteregóit egy jó kis rongyrázás ürügyén. Értelmét ne keresd, nem hiszem, hogy két AVP multi között erre vágynánk...

Hogy ez hogy fog működni, ritmusjáték, vagy szimpla gombnyomósdi, esetleg tánctípust megadva mozizni még nem tudni, de addig örüljünk.

A Blizzard mindig is vicces kedvű fejlesztők hírében állt, legalább az apró Easter Egg-ek beimplentálása is ok arra, hogy elhúzzák a munkálatokat. Csak így kiragadva, a Warcraft 3-ban például ott voltak a felrobbanó báránykák, meg ha megállás nélkül kattintgattunk az egységeket, vicces beszólásokkal díjazták. E rejtett tartalom miatt Blizzard a Blizzard, de mindenre csak magunk jöhetünk rá, nincsen benne szájbarágósan a kézikönyvben. Lássuk, hogy a tengerészgyalogosok, a Marauderek mivel múlatják a holt időt!

Most halássza elő mindenki a porosodó UT3 példányát a polcról, fújja le, installálja fel, mert most az Epicet megszégyenítő konverziókat zsákolhat be az, ki eddig nem figyelte eddig az egymillió összdíjazású versenyt. A modok több mint elgondolkoztatóak, több egyediség és fantázia szorult beléjük mint tízezreket kereső fejlesztők agyába soha. Az első díj mindjárt a The Haunted multira kihegyezett, Michael Hegemann nevével fémjelzett mod, melyben a pokol hordái kontra ellenálló emberek véres-beles TPSében akasztjuk össze a bajúszt, a csapat jussa 50 ezer dodó, meg a teljes Unreal Engine 3.0-ás licensz, megalkothatják saját, dobozos játékukat. A második hely, a The Ball-é, melyben egyjátékos üzemmódon van a hangsúly, pazar puzzle-ok megoldásában, a dobogó harmadik foka az Angels Fall First: PlanetStorm-nak jutott, itt sci-fi környezetben új játékmodok, járműves harc, ballisztikus rakéták zuhatagában vívva.

A modküzdelem nem az első volt és nem is az utolsó, a szépszámú díjazottak sora ezzel még nem merül ki, van olyan versenyszám is, ahol magából a motorból a legtöbbet kihozókat veszik lajstromba, na ott már nem érheti panasz a lassan öregecskévé váló engine műanyag statikusságát. Anno én is ezrével telepítettem az ilyen-olyan modokat, kedvencem a Red Orchestra nevű über-realisztikus, a második világháború keleti frontjára koncentráló konverzió volt, azzal heteket matyiztam, mára már az is kinőtte magát, igaz már nem reszketnek rá annyian. A letöltési linkekért, egyéb fícsörökért, képekért ide mindenki, tényleg ritka, néhány dobozos játéknál is fogyaszthatóbb darabok:

Grand Final nyertesek

Nathan Sharratt imádja a Bioshock-ot, el is mélázott azon, hogy milyen érzés is lehet egy bőszen ballagó, kislányokat kísérgető, tagbaszakadt búvárruhát viselő óriásnak lenni. Persze nyilván csak a ruha teszi a Big Daddy-t, bizonyára nem játszott még a második résszel, valamit már tudhatott. Bohém pénzeszsák, van ideje és energiája megtervezni az öltözéket, mindig is irigyeltem az ilyen tagokat. Kérdezhetnék a haverjai, hogy héé, mit csináltál a hétvégén? - Semmi különöset, csak Big Daddynek öltöztem. huuh, tényleg? Én csak koktélbárba voltam, megmutattam az új Aston Martinomat egy kis luvnyának. De te biztos jobban szórakoztál! És figyu, azt hogy? Így:

Egy csillagos magazin e hónapban teljes játékként hirdeti a kicsit Monkey Island beütésű, germán fejlesztésű point and click kalandot, a Jack Keane-t. Ha valaki azért vásárolná csak meg a lapot, mert bejövős neki a stílus, akkor ne tegye, mert a készítők ingyenesen letölthetővé tették. A brit birodalom a 19. században, felnyalt fejű főhős, egzotikus helyszín, beülős poénok, semmibe nem kerül most már kipróbálni. Amúgy imádom, hogy egynéhány magazin azt szenzációzza a címlapjukon, hogy ez meg ez sikercím, meg nemrég jelent meg, mi meg ajándékba adjuk, nos ne higgyünk nekik mindig.

Leszedem ám a Legacy Interactive honlapjáról

Most őszintén, ki veszi elő komolyabb műveletekhez a windows beépített rajzprogramját? Aki kicsit is művészies hajlamú már reflexből keresi az új alternatívákat, melyek sok esetben még ingyenesek is. Régen ment ez a Zenegér nevű faszság a királyi tévében, Huzella Péterrel, melyben a mumpszos gyerekek beküldték béna rajzaikat és benn a szakállas csóka real-time kiszínezte nekik, naná, hogy a Painttel, win 95 alatt. Szép, pedig még zenés gyerekversek is mentek, jókat röhögtem na, a Walt Disney mesedélutánhoz képest smafu volt. Viszont itt van nekünk Mario, mindenki kedvence, meg az a megszállott elmebajos, aki meg is festette Painttel. Arról nem szól a fáma, hogy hány cifra káromkodás zajlott le mire megszületett a mű.